Képek:

A Tosa Inu

Egy mai szamuráj

Képzeljenek el egy nagyon erõs masztiffot, majd csökkentsék a méretét 30%-kal. Ezek után vegyék az így kapott 50–60 kilós kutyát és tisztítsák meg mindattól a negatív tulajdonságtól (lassúság, nehézkesség), amely az ó- és középkor nagyszerû harcosától mai elpuhult utódját megkülönbözteti. Megtörtént? Akkor egy olyan ebet látnak maguk elõtt, amely az 5–600 évvel ezelõtti Anglia arénáiban medvékkel és oroszlánokkal viaskodó, rettenthetetlen kutya eredeti formáját idézi. Ez a kutya nagytermetû és roppant erõs, de nem gólemszerû és nem lomha. Robosztus, mégis atletikus – ez a Tosa Inu.

Noha a fajta ismertsége csak nagyon lassan nõ, az „igazi” kutyák kedvelõi szerencsés helyzetben vannak. A Tosa ugyanis a mai napig megõrizte temperamentumos, bátor jellemét, kiegyensúlyozott idegrendszerét. Jelenünkben talán valaha volt legkiválóbb „formájában” van, ami nagyszerû alapot ad népszerûsítéséhez. Ennek oka pedig az, hogy hazájában ma is gyakorlati szempontok alapján tenyésztik. A kutyaharc Japánban még mindig törvényes dolognak számít, és a viszonylag kis számú rajongó szinte csak erre a célra tenyészti és fejleszti állományát.

Kivételes fizikuma mellett ebbõl ered egyik legérdekesebb tulajdonsága is. A Tosa rendkívül csendes fajta, s még mérgében sem ad hangot. Harc közben ugyanis a részt vevõk nem vesztegethetik idejüket morgással, ugatással, sõt a hangadást a viadalokon kizárással büntetik: „Harapni kell, nem ugatni!” – mondják a tenyésztõk. Emellett olyan õrkutya hírében áll, amely hihetetlen eltökéltséggel, felelõsséggel – és persze hatékonyan – végzi munkáját. Ilyetén alkalmazása során is jelentõséggel bír fenti tulajdonsága. A japánok ugyanis nem azért tartják, hogy ugatásával elriassza a behatolót, hanem hogy megfogja és ártalmatlanná tegye.

Az eredet

A fajta története roppant érdekes, de nem túlságosan hosszú. Mindössze a múlt század közepére-végére nyúlik vissza, mikor is a fejlett nyugati világ és a Távol-Kelet között állandósultak a gazdasági kapcsolatok. Ez fõleg Japán esetében nem ment zökkenõmentesen, amely a végsõkig fenntartotta a külvilágtól való teljes elszigeteltségét.

Érdekesség: a szigetország társadalmi berendezkedésére õsidõktõl fogva a kínai mintájú császárság volt jellemzõ, de már a középkorban a hadurak, az ún. sógunok gyakorolták a tényleges hatalmat. Egyikük saját átmeneti uralmának védelmében az 1600-as években meghirdette a külvilágtól való teljes elzárkózást, amely mintegy két évszázadig fennmaradt. Japánt végül – Filmore elnök parancsának megfelelõen – amerikai hadihajók ágyútüze kényszerítette kikötõinek megnyitására 1853-ban. Matthew C. Perry kapitány vezetésével a haditengerészek így elsõként léphettek partra abban az országban, ahol azelõtt még a hajótörötteket, vagy az ideérkezõ szerzeteseket is általában azonnal megölték.

Japán tehát megnyílt a Nyugat elõtt, majd rövid idõn belül megindult és fellendült a kereskedelem. Az angolszász és a spanyol kereskedelmi képviselõk nemcsak egy új kultúrát, de jónéhány masztiffot, bulldogot és alanot is magukkal hoztak hajóik, raktáraik védelmére. Ezek a kutyák – általános utálatnak örvendõ gazdáikkal ellentétben – hamar kivívták a helybéliek csodálatát. Nemcsak félelmetes és megvesztegethetetlen õrök voltak, de a Japánban már évezredes hagyományokkal rendelkezõ és nagy népszerûségnek örvendõ viadalokon is szerepeltették õket.

Szereplésüket óriási érdeklõdés kísérte, mivel a japánok azelõtt sohasem láttak ilyen kutyákat. Ám az idegen harcosok szereplése nem sok örömet hozott a hazaiaknak, mivel a masztiffok és bulldogok elsõ példányai rövid idõn belül diadalmaskodtak az összes küzdõtéren. S amikor megjelentek az elsõ, Angliából már kimondottan erre a célra importált bull and terrierek, a japánok megkapták a kegyelemdöfést. A helybéliek által viadalra tenyésztett kutyák (pl.: Akita Inu) egyszerûen nem voltak egyenrangú ellenfelei a jóval erõsebb és harcosabb jövevény ebeknek, és rendre megalázó vereséget szenvedtek ellenük.

A japán viadorkutya-tenyésztõk számára hamar világossá vált, hogy a siker reményével hadba indítható versenyzõiknek rendelkezniük kell a „gadjin-ok” (a fehér idegenek csúfneve a szigetországban) ebeinek legjobb tulajdonságaival. Ezért a tökéletes harcos megteremtésének érdekében – legalábbis a legendák szerint – legkiválóbb saját egyedeiket párosítani kezdték a sikeres nyugati gladiátorokkal. Attól függõen, hogy a tenyésztõk mely idegen fajtával való keresztezés révén reméltek sikereket elérni, kezdetben sokféle keverék képviselte az új irányzatot a harci arénákban. A half and halfok hatását kisebb testû, a bulldogok és alanok befolyását közepes termetû kutyák mutatták, míg akadtak hatalmas masztiff-leszármazottak is.

Ezek az ebek kezdetben a teljes méret- és színskálát felvonultatták, azonban rövid idõ után itt is megindult a homogenizálódás. A viadorkutyák gazdái ugyanis csak az erõs, kitartó egyedeket vonták tenyésztésbe, és csak a legjobb küzdõket tartották meg. Az állományból ennek köszönhetõen kihullottak azok a példányok, melyek valamilyen okból nem voltak elég eredményesek a harcban. Ha viszont egy „keverék” gladiátor sikeres volt, minden környékbeli tenyésztõ csak azzal az egyeddel akart fedeztetni. Ennek – és a legjobb kutyák hamarosan meginduló vonaltenyésztésének – eredményeként az új „japán” viadorkutya-típus megjelenése rövid idõn belül egységes lett.

Nem véletlen, hogy éppen a déli Shikoko-sziget Kochi tartományában, Tosa városkában voltak a leglelkesebb hívei ezeknek a „keverék” harcosoknak. Itt ugyanis már évszázadok óta a legjobb, leghíresebb gladiátorebeket tenyésztették egész Japánban, és a helybéliek felhasználták hatalmas tapasztalatukat az új típusú eszményi küzdõeb megteremtésében. Miután az innen származó keverékek minden másnál eredményesebben szerepeltek az országos viadalokon, az új „fajtát” Tosa Inu (Tosa városából való kutya) néven kezdték emlegetni.

Egyébként a fajta már ekkor teljesen molosszoid volt, azaz jócskán elütött a Japánban õshonos fajtáktól. Azok ugyanis mind északi spicc eredetû – lupoid, azaz farkasszerû – kutyák voltak, középhosszú szõrrel, felálló füllel és kunkorodó farokkal. Ezek között a Tosa igazi kakukktojás volt, s az is maradt, mind a mai napig. A robosztus termeten és széles koponyán túl rövid szõrt, lebernyeges nyakbõrt és egyenes farkat örökölt masztiff és bulldog õseitõl. Szinte félve jegyzem meg, de – mivel a Tosában egyáltalán nem fedezhetõ fel az õsi szigetországi fajták hatása – véleményem szerint a rendkívül leleményes japánok csak és kizárólag a jövevényeket párosították egymással. Egyszerûen semmi olyat nem találhattak saját kutyáikban, amire a tökéletes harcos megteremtése során szükségük lehetett volna, sem a fizikum, sem a harckészség, jellem dolgában. A nemzeti büszkeség viszont megköveteli, hogy saját õsi fajtáik befolyásának mítoszát életben tartsák.

Az 1930-as években még egy jelentõs behatás érte a fajtát: a kutyaharc lelkes hívei számos Bordeaux-i dogot importáltak Franciaországból, hogy a Tosa testének és fejének méretet megnöveljék, és a fizikumot tovább erõsítsék. Ezzel gyakorlatilag lezárult a kialakulás folyamata, és az elmúlt hatvan évben hõsünket minden mástól elkülönítve tenyésztik. Azonban ezzel korántsem érkeztünk el a happy end-hez. A II. világháború alatt a fajta csaknem kihalt, mivel az élelemhiány következtében a legtöbb kutya egyszerûen éhenpusztult. A Japán katasztrofális vereségét követõ amerikai megszállás szintén nem kedvezett a Tosának, mivel ekkor kezdõdött meg a szigetország néha erõszakos kulturális-gazdasági átformálása. E folyamat egyik elsõ lépéseként az idegen katonai parancsnokok – akárcsak a szamuráj-hagyomány legfontosabb részét, a harcmûvészeteket – az õsi kutyaharcokat is betiltották.

Néhány tenyésztõ azonban nem nyugodott bele az évezredes japán kultúra ilyetén való meggyalázásába, s titokban megkezdték fajtamentõ munkájukat. Felkutatták az idegen katonai jelenléttõl leginkább sújtott nagyvárosoktól távolesõ vidékeket, ahol a csaknem teljesen elszigetelt falvakban még fennmaradt néhány egyed. Sokan közülük a déli országrészbõl északra, Aomori vidékére költöztek, s ott kezdtek hozzá a fajta talpra állításához. Munkájuk eredményeként ma is itt van a Tosa tenyésztésének fõvárosa. A „földalatti mozgalom” a ’60-as évek elején aztán felfedte magát, és színre lépett a megmentett fajtával. Népszerûsítõ munkájuk eredményeként nem sokkal késõbb a Japán Kennel Klub is elismerte a Tosát és rögzítette a standardot.

A fajta mai helyzete

Különös módon mégsem az anyaország tenyésztõinek köszönhetõ a fajta népszerûségének az elmúlt évtizedben világszerte tapasztalható növekedése. A japánok ugyanis még mindig szinte kizárólag viadalok céljára tenyésztik kutyáikat, s a kennelek száma nagyon alacsony. A Tosákat a nemzeti örökség részének tartják, így gyakorlatilag egyáltalán nem exportálják idegen országokba. A legjobb egyedekhez pedig még egy „outsider”, azaz kívülálló japán számára is egyszerûen lehetetlen hozzájutni – ezeket ugyanis a tenyésztõ mindig magának tartja meg.

Mégis volt egy „kiskapu”, melyen a Tosa kijutott Japánból. A Hawain élõ, többségében japán származású tulajdonosok ismertették meg ezeket a nagyszerû kutyákat az USA kutyaszeretõ közönségével. A fajta a tengerentúlon mára rendkívül kedveltté vált, s az ottani állomány minõségében eléri, számában pedig meg is haladja az anyaországét. Az amerikai tenyésztõk természetesen nem harci képességei, hanem nagyszerû õrzõ-védõ kutya mivolta miatt rajonganak érte. Megbecsülik mindazon képességeket, melyek a Tosát az egyik legnagyszerûbb választássá teszik a komoly fajtákért rajongók számára.

Noha Európában alig néhány száz példányuk él, az amerikai import és a mostanában nehezen ugyan, de mégis megszerezhetõ japán egyedek mellett már nagyszerû kutyák találhatók kontinensükön.

Hõsünket sem kímélte az egykori gladiátorokat kísérõ hisztériadömping. Angliában az évtized elején tetõzött a „harcikutya-téboly”, melyet egy-két, minden esetben bizonyíthatóan a tulajdonosok hibájából bekövetkezett harapásos eset váltott ki. Egy sebtében alkotott rendelettel ezért a Brit Nemzetközösség egész területén 1991. december 1-i hatállyal megtiltották a Pit Bull, az argentin dog, a brazil Fila, valamint a Tosa tartását. A törvény szépséghibája, hogy megalkotásakor mindössze egyetlen nyilvántartott Tosa élt Angliában!

A viadalokról

A japán kutyaviadalok – anélkül, hogy népszerûsíteni akarnám a „sportot” – egyáltalán nem emlékeztetnek a vércsatakos amerikai vagy európai küzdelmekre. A szabályok az õsrégi szumó birkózás rendszerét vették át, ahol a cél nem az ellenfél megsemmisítése, hanem harcképtelenné tétele. A kutyák – nem tudom, helyénvaló e a kétszázkilós birkózók esetében ez a szó – emberszabású társaikhoz hasonlóan egyetlen fogással próbálják földre teperni a másikat, és ott leszorítva tartani. Ezzel vége is a harcnak, mégpedig legtöbbször komoly sérülés nélkül. Arra még a legöregebb japán tenyésztõ sem emlékezik, volt-e egyáltalán halálos kimenetelû küzdelem.

Jellem és felhasználhatóság

A Tosa nemcsak történelmében, de jellemében is igazi szamuráj. Erõs és bátor, a félelmet vagy megalázkodást hírbõl sem ismeri. Ezért akár más kutya, akár idegen ember számára roppant veszélyes dolog õt hergelni, felbosszantani, mivel ha már egyszer elszánta magát a harcra, nem ismer tréfát. Kíméletlen ellenségeivel, és mivel harcedzett õseitõl félelmetes szaktudást örökölt a küzdelem terén, nem õ húzza a rövidebbet. Érdekes módon alapjában véve rendkívül higgadt, béketûrõ egyéniség, aki nem érzi szükségesnek, hogy állandóan bizonygassa erejét a külvilág felé.

A maga keménységével ugyanakkor elképesztõen kedves, alázatos és odaadó szeretteivel, de csak velük! Egy idegennek viszont kár hízelgéssel próbálkoznia nála, mivel legjobb esetben is csak megtûrt lény lesz számára, akit pusztán gazdája kedvéért visel el. Fejlett õrzõösztöne nem engedélyez semmiféle „lazaságot”, bizalmaskodást. Az ilyen viselkedést az õ jelenlétében legjobb elfelejteni.

Kocsis Miklós